1. fejezet - Koncert.

Annyit tudok, hogy hol születtem. Az apám arcát sosem láttam, anya arcát pedig már réges régen elfelejtettem. 5 évesen költöztem ebbe a városba, és a nagymamám nevelt fel. 21 éves vagyok, befejeztem az iskolát. Most éjjel-nappal dolgozom, és közben az álmaim szilánkjait fényesítgetem.

Fáradtan dőlök el az ágyamon. Még hallom, hogy nagyi kiabál valamit a vacsoráról, de semmi energiám nem maradt a napi munka után. Egy lemezboltban dolgozom, ma volt a NAGY árufeltöltés. Tömve voltunk emberekkel, a sok elmebeteg rajongó majd kiugrott a bőréből, amikor kijött az új Aerosmith válogatás. Vadbarmok… dünnyögöm az orrom alatt és lerúgva a tornacipőmet, menten el is alszom.

Reggel a szokásos órapityegésre kelek. Kikászálódom, felkontyolom a hajam és beteszem magam félálomban a zuhany alá. A hidegvíznek hála, rögtön kipattannak a szemeim. Felveszem az egyik neccharisnyám, a kedvenc szegecses rövidnadrágom és egy Black Sabbath pólót, amit én alakítottam át. Elkészítem a szokásos, erősebb sminket. Kiengedem a hajam. Egyesével belebújok az ékszereimbe, és készen állok az indulásra. A konyhában felkapok egy almát, nyomok két puszit nagyinak és már ott sem vagyok.

Útközben beugrom 2 doboz cigarettáért. Gyalog csak 15 percre van a munkahelyem otthonról, úgyhogy még a bejáratnál van időm rágyújtani.

Figyelem, ahogy megbámulnak az emberek. Hozzászoktam. Elsősorban nem vagyok amerikai. Finn vagyok. Igaz, csak 5 éves koromig éltem ott, amíg az anyám le nem passzolt a nagyinak és sorsomra nem hagyott. A többi ok pedig az öltözködésem, a fenekemig érő éjfekete hajam és a csontsovány külsőm. A goth stílusú sminkről és a méhtelepnyi vasról, ami beborít nem is beszélek. De mit tehetnék? Ez vagyok én. Aztán azon is megbotránkoznak, hogy 21 évesen úgy füstölök, mint egy gyárkémény.

Összefoglalva? Az emberek őrültnek, szentségtörőnek tartanak. Mázlimra nem mindenki tart furcsának. Vagyis igen, de van olyan, aki szereti ezt bennem. Mindig hangoztatja: különleges vagyok. Bár én ezt nem érzem, azért igyekszem hinni neki. Ő Jesse, a főnököm és volt iskolatársam. 1 évvel járt felettem a gimiben, de akkoriban nem igazán beszéltünk. Egyszer, friss iskolavégzettséggel sétálta be a boltba, hogy megvegyek egy DoroPesch lemezt, amikor leszólított. Megkért, hogy dolgozzam itt, vele. Ebbe persze szó nélkül belementem. Már jó régen történt, de imádom a munkámat azóta is és nem is gondoltam rá, hogy valaha változtatni szeretnék rajta. Sőt! Jesse-nek hála, elég szépen megtanultam még gitározni is. Imádom a zenét…

Ezzel a gondolattal a fejemben nyomom el a csikket és mosolyogva lépek be az ajtón, ahol rögtön szembe találom magam Jesse-l. Azaz… ő háttal áll nekem és egy hatalmas plakáttal bíbelődik.

-Segítsek? –fogom meg az egyik sarkát. Jesse összerezzen, pedig nem volt szándékomban infarktust hozni rá.

-Lara! Az ördög vigyen el. A frászt hoztad rám!

-Ne haragudj. Segítsek? –kérdezem ismét, bűnbánóan. Bólint, amire együttes erővel sikerül a falra szegeznünk a lapot.

-Köszi. –mosolyogva hálákodik, én viszont már háttal vagyok neki, egy rongy után kutatva. –Lara… -kérdezne valamit, de közbevágok.

-Nem láttad a kávésbögrémet? –túrom az asztalt, mire válasz nem érkezik, csak a bejárati ajtó csapódik. Felkapom a fejem és látom, hogy kiment rágyújtani. Ideges. Utána megyek és én is rágyújtok.

-Mi a baj? –fürkészem az arcát. Nem válaszol, csak megrázza a fejét, amitől a hosszú, fekete haja ide-oda leng. Várok. Ismerem már annyira, hogy tudjam: most idő kell neki.

-Találkozom a bátyámmal és… a kurvaéletbe… -motyogja magának, aztán rám emeli a tekintetét és pár másodperc vívódás után olyat nyög ki, amire nem számítok. –Gyere velem holnap!

Látom rajta, hogy óriási kő esik le a szívéről azzal, hogy meg merte kérdezni. Én viszont kifejezéstelen arccal állok előtte, némán. Kattognak a fogaskerekek. Annyira jó lenne randizni vele. Helyes, kedves, de a legjobb barátom. Sőt, ha őszintén utána számolok, az egyetlen barátom. Pasi pedig nem kell. Sosem kellett. Képtelen vagyok egy normális kapcsolatra. Főleg nem Ő, hisz minden véget ér egyszer és akkor elveszíteném. Ahhoz pedig túl fontos számomra.

-Jesse…én… -hebegek, habogok, ami rám nem jellemző. Ebből pedig rögtön próbál javítani a helyzeten.

-Csak egy koncert! Tényleg baráti a meghívásom. Nem merek egyedül találkozni Izzy-vel. –vág közbe. –Helyben lép fel a Guns N Roses holnap este. Ez a turné utolsó megállója. Novemberig nem mennek sehova. –bök a bent lévő, nem rég kiszögelt plakátra, amin egy hatalmas kör alakú logó virít, benne 2 fegyverrel, amit benőttek a tövises rózsák. Tudtam. Hogy a viharba ne tudtam volna, hogy Izzy, az egyik gitáros a bátyja. Mégis… hogy Én kísérjem el? –Bejuthatunk a backstage-be koncert végén. Bemutatlak a srácoknak. –fűzte tovább az agyamat. Bár tudta: ezzel nem sokra megy. Sosem érdekeltek a sztárok. Sok megfordult belőlük itt a boltban, mégsem hozott lázba. A többi lány bezzeg olvadt, mint hóember a napon. Lehet velem van a baj… Hurrá, még egy kettyós dolog, amit a listámhoz írhatok.

-Na? –pislog rám a fejkendős srác. Nagy levegőt veszek és felteszem az egyetlen kérdést, amivel örömet tudok neki okozni. Tartozom neki ennyivel.

-Mikor kezdenek? –alig hagyja el a számat a kérdés, máris a nyakamba ugrik.

-Köszönöm Lara!! Te vagy a legjobb! Megmentetted az életemet. El sem hiszem, hogy nem kell egyedül a vadállatok közé dobnom magam…

-Ezért viszel magaddal engem is! –nevetek fel, amire szélesen elvigyorodik.

-Te még a jéghátán is. Nem mindegy?

-Igaz, tök mindegy. –vonok vállat. –Amúgyis… egész jó zenét játszanak?

-Ez már tetszik kisasszony! –még egyszer megölel és megpörget örömében.

-Tegyél le. –bökdösöm meg nevetve a vállát. –Mindenki hülyének néz. –rukkolok elő a legrosszabb indokkal, erre csak megcsóválja a fejét. –Ne vigyorogj. –bököm oldalba. –Inkább azt mondd meg: Hol a fészkes fenében van a kávésbögrém?

Este korgógyomorral, maradék negyed doboz cigarettával, lábfájással térek haza. Összefonom a hajam, lemosom a festéket és kiülök egy pohár borral az ablakomba. Holnap nincs munka. Nem kell korán lefeküdnöm. El sem hiszem. Mellékesen pedig este Guns N Roses koncertre megyek. Elkezdem fejben összeszedni mit is fogok felvenni. Sima feszülős rövid bőrnadrág, egy tűsarkú csizma, ehhez pedig egy top és bőrmellény. Gyorsan kikészítem, hogy ne kelljen majd babrálnom vele másnap. Amint kész, visszatelepszem a párkányba és bámulok kifelé. A háttérben szól a zene. Bon Jovi. Most erre van szükségem.

Gőzöm sincs mikor alszom el, de egy biztos reggel fájó nyakkal kelek, szintén az ablakban. Ilyen még sosem fordult elő, hogy ne jutottam volna el az ágyig, de a legfurább, hogy nem estem le onnan. Leugrom és megpróbálom kinyújtóztatni az elgémberedett testrészeimet. Recsegek-ropogok össze-vissza. Leteszem a gitárt az ágyamról és bedőlök a párnák közé. Mennyivel kényelmesebb! Bámulom a plafonon lógó zászlókat, posztereket és újságcikkeket. Komolyan akarok én menni erre a koncertre? Tele lesz minden emberrel. Rengeteg emberrel. Mindenki engem fog bámulni, én pedig feszélyezve fogom magam érezni. Azután még a zenekarral is találkozni. Mi lesz, ha nem fogok tudni felülkerekedni az emberundoromon, és totál bunkó leszek? Ha hülyét csinálok magamból? Most, így belegondolva… nem is szeretem annyira a Guns N Roses-t. Fel kellene hívnom Jesse-t, hogy megbetegedtem és nem tudok menni. De akkor biztos nagyon csalódott lenne és ő az egyetlen akinek utálok csalódást okozni, nagyin kívül. Oké. Szedd össze magad Lara! Túl fogod élni. Egyetlen este. Mi baj történhetne?

Este már felöltözve, frissen mosott hajjal, eléggé kicsípve állok a bolt előtt, ahol megbeszéltük Jesse-l, hogy találkozunk és együtt indulunk a helyszínre. Nem várat meg. Még csak fél szál cigit szívtam el, amikor lihegve ölel meg.

-Hát eljöttél! –a szemei csillognak az örömtől. Vajon tényleg csak egy baráti találkának tartja ezt az estét? Teszem fel fejben a kérdést, de gyorsan elhessegetem.

-Megígértem, nem? Itt vagyok. –mondom magabiztosan.

-De. Köszönöm. –a fejéről lehetetlen levakarni a vigyort, amire csak egy szemforgatással reagálok. –Gyere. –kulcsol a kezembe. Ezt megszoktam tőle. Mindig, mindenhova így megyünk. Mindig meg akar védeni. Olyan, mint egy báty. Itt, ebben a pillanatban esik le, hogy ez tényleg csak egy egyszerű találka és simán szüksége van rám, hogy támogassam, amikor találkozik a bátyjával. Fél tőle, hogy megváltozott az egy év alatt, amíg nem látta. Én rajtam, nem fog múlni. Úgy fogom támogatni, ahogy ő teszi mindig. Óv, védelmez mindenkitől. Verekedett már értem, falazott, sőt a kórházba is meglátogatott, amikor túl sokáig nem ettem. Most pedig neki van RÁM szüksége. Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy könnyítsek a szívén, lelkén. Ezért vagyok én a legjobb barátja, a hugicája.

Felszállunk a buszra és elindulunk a csarnok felé. Az emberek most nem bámulnak meg annyira, mint szoktak. Tele van a busz hozzánk hasonló fazonokkal. Mindenki a koncert felé tart.

-Csípni fogod a srácokat, ha nem változtak meg. –szólal meg Jesse hirtelen. –Ott van Axl. Az énekes. Egy elmebetegforma. Ő sem tagadja, hogy valami nincs rendben nála. –kezdi mesélni a zenekart. –Aztán ott van Slash. Istenien gitározik. A legjobb szólós, akit valaha ismertem. Mellette pedig óriási egyéniség. Emlékszem még kicsi voltam, amikor Izzyék már a szomszéd szobában gyakoroltak, aztán mikor később felnőttem a próbaterembe is levitt párszor. –a szemei csillognak, az arca átszellemült. Még sosem láttam ennyire izgatottnak. –De hol tartottam… jajj, Steve. Ő a dobos. Vad a külseje, de csupa szív ember. Sajnálatos módon minden turné után be kell tenni az elvonóra. Izzy mondta, ha nem változtat, ki fogják tenni a szűrét. Aztán ott van Duff. A basszeros. Na, Ő egy igazi punk. A haja mindig tökéletesen be van lőve és oooolyan magas, mint valami villanyoszlop. –csak mindentudóan bólogatok. –Tetszene neked. –mondja magabiztosan.

-Kicsoda? –kapom oda a fejem.

-Duff. Pont a te ideálod. Nagyon magas, cingár és elmebeteg. –nevet hangosan.

-Miért, nekem van ilyen… hogy is mondtad? Ideálom? –bámulok rá furcsán.

-Ahogy én megismertelek, szerintem igen. Ő pont ilyen. Majd meglátod!

-Ajj, hagyj a baromságaiddal! –fogom be a száját. –Miattad megyek és nem azért, hogy pasizzak. Főleg nem egy „sztárt”. Te tudod a legjobban, hogy nem vagyok olyan, mint a többi hisztérika.

-Igen, de most, hogy mondod rád férne már valaki. Annyira egyedül vagy. Néha komolyan aggódom érted.

-Ne félts. Jól megvagyok.

-Még! De mi lesz, ha már nem lesz a nagyid? Ebbe még sosem gondoltál bele? Teljesen egyedül leszel a házban. Én persze támogatni foglak, de…

-Fejezd be! –dörrenek rá. Utáltam erről a témáról beszélni. –Nem pasizok. Téma lezárva.

-De… -szúrós pillantást küldök felé, amitől elhallgat.

Nem akarok magam mellé férfit. Az első fiú akit tényleg közel engedtem magamhoz, azt érte el, hogy szakításkor teljesen összetörtem. Akkor megfogadtam, többet nem szolgáltatom ki magam az ellenkező nemnek, vagy bárkinek.

Szépen lassan megérkezünk a csarnok elé. Kitágult szemekkel figyelem a tömeget. Tömeget? Itt van az egész város! Több 1000 ember tolong, úgy, hogy már benn is vannak.

-Rosszul leszek. –motyogom Jesse-nek. –Én ide nem megyek be. –rázom a fejem ellenkezve.

-Megígérted. Nem esznek meg. –néz rám lágyan.

-De én…

-Tudod mit? Most elkérem a belépőket és akkor be tudunk menni hátra. Kordon mögül nézheted majd a koncertet, így nem kell paráznod a tömegtől. –egész jó ötletnek hangzik amit mondd, de nem akarok bepofátlankodni ismeretlenek közé.

-Én… nem is tudom… -alig hagy időt tiltakozásra, megint a kezembe kulcsol és már ott is állunk a széles folyosón. –Hol vagyunk? –ráncolom a homlokom.

-A folyosón. –húzza ki magát büszkén. –Keresd Izzy öltözőjét! –mutat az ajtókra.

Én találom meg először, amire Jesse odarohan mellém, megint megfogja a kezem és egy nagy levegő után bekopog. Hangok szűrődnek ki benntről, majd nyílik az ajtó és egy vörös hajú férfi áll előttünk, egy szál boxerban, kendővel a fején, felül egy farmerkabátban.

-Hello. –szólal meg, amire Jesse elvigyorodik, de érzem, hogy izzad a tenyere.

-Szia Axl. –alig, hogy a barátom köszönti, a vörösnek leesik ki is áll előtte és órisási vigyor keretében megölelgeti.

-Jesse! Megnőttél, basszameg. A hajad is hosszabb… alig ismertelek meg! A barátnőd pedig… -emeli rám a tekintetét és kacéran végig futatja rajtam. Csak keményen állom a szemeket és igyekszem nem tudomást venni róla.

-Lara vagyok. Lara Kuolema. –nyújtom felé a kezem, amit elfogad és betessékel minket. Izzyt felismerem. Láttam már elég képet róla Jessék lakásán. Ott ül egy kanapén és pont rágyújt, amikor felnéz az öccsére. Kezdek aggódni Jessért. Már nem csak nyirkos, de jéghideg a keze. Bíztatóan megszorítom, amire elereszt egy zavart mosolyt. Izzy csak feláll és hirtelen mozdulattal, szorosan magához húzza rég nem látott testvérét.

-Öcsi! –alig bírja elengedni. –Annyira örülök, hogy itt vagy…tok. –néz rám. –Biztos te vagy Lara. Sokat hallottam már rólad. –mosolyog kedvesen, amitől bennem is oldódni kezd a feszültség.

-Én is rólad. –Nem tudom hirteleln hogyan kellene szólítanom. Eredeti névem: Jeffrey Isbell. Inkább csak mosolyogva fogok vele kezet, aztán hagyom hogy beszélgessen az öccsével és az egyik sarokba vonulok bagózni és nézelődni. Axl persze utánam jön és próbál csevegni.

-Szereted a zenekart? –vizslatja az arcom.

-Annyira nem. –rántom meg a vállam őszintén, amitől egy kicsit elképed. Mosolyogni támad kedvem az arckifejezésétől. –Nem azért… nem igazán hallottam még. –vallom be az igazat. –Én inkább olyan zenekarokat szeretek, akiket alig ismer valaki. Nem szeretem a nagy felhajtást és az eszeveszett rajongást.

-Ez jó. Azért remélem tetszeni fog a koncert. Jesse-l a bal oldali szektorba beteszünk titeket, ne nyomjon agyon a tömeg. Egy ilyen vékonyka lánynak bármi baja eshet, annyi őrjöngő vadember között. –mutat végig rajtam.

-Meg tudom magam védeni. Nem kell aggódni.

-VIP vendégek vagytok. Bal szektor. –mondja komolyan, amire megint csak egy vállrándítással reagálok. –Lassan kezdünk! –fordul hátra a gitároshoz.

-Igen, igen. Gyertek ti is mihamarabb. Le ne maradjatok! –néz öccsére boldogan Izzy.

-Még elszívom ezt és utána megyünk. –emelem fel a cigimet. A tagok bólintanak és elmennek a színpad irányába.

-Ugye milyen jófej Axl is? –ugrál boldogan Jesse. Én csak mosolygok, de inkább seggfejnek nevezném a férfit.

-Az. Mind a ketten jó fejek.

-Még meg ismered a többieket is és teljesen oda-vissza leszel majd a zenekarért.

-Hát persze, akárcsak valami csitri, igaz?

-Ne ítélkezz! Menjünk és hallgasd meg a zenéjüket! Meg fogod érteni miről beszélek. –sóhajtva elnyomom a fél szál cigarettámat és Jesse után megyek, a bal szektorba.

Steven, a dobos már a hangszere mögött ül mikor kiérünk. Negyedenként üti a lábdobot. A közönség felhördül. Aztán Izzy lép a színpadra, sapka a fejébe húzva. Tapsolni kezdenek. Slah következik, akit a hajáról és a kalapjáról felismerek. Axl beszalad, utána bal oldalról egy magas, szőke, égnek álló hajú srác rohan be a színpadra. Egyenlőre csak háttal áll mindenkinek, bütyköli az erősítőt, piszkálgatja a gitárt. Slash elkezdi az intro-t. Aztán meglátom, hogy a szőke elhelyezi a jobb kezét és pengetni kezdi a basszust, amihez már csatlakozott a dob, és Izzy ritmusa. Az intro után Axl olyan hangon szólal meg, ami azonnal a szívemig hatol. A szöveg is magával ragad, a zene is. Egyszerűen össze van rakva az egész! Jók. Bármennyire is tiltakoztam ellene, már értem a rajongókat. Fergetegesen jók!

She's got a smile that it seems to me

Reminds me of childhood memories 

Where everything 

Was as fresh as the bright blue sky 

Now and then when I see her face 

She takes me away to that special place

And if I'd stare too long 

I'd probably break down and cry 

Sweet child o' mine 

Sweet love of mine 

…………………………..

Mosolyogva nézek Jesse-re, aki megvillant velém egy „Na ugye, hogy én megmondtam neked!?” vigyort. Hitetlenkedve megrázom a fejem, de a szám a fülemig ér.

A számok csak sorra jönnek én pedig végig Axl-t nézem, ahogy pattog, vagy pedig Slash szólóit, amiket felvált az is, ha csukott szemmel hallgatom a zenét.

Aztán egy olyan szövegű szám sír fel, aminek a címe, mint Jesse-től megtudtam: Patience. A szövege egyszerűen gyönyörű, Axl pedig tisztán, beleélve énekel. Minden elveszi a figyelmem, aztán oda, RÁ téved a tekintetem. Hirtelen földbe gyökerezik a lábam. Nem is tudom minek nevezhetném azt az érzést amely azon az estén hatalmába kerített, nem volt ez szerelem, a szívem sem akart kiszakadni a helyéről. Az ilyen kislányos érzések egyáltalán nem voltak jellemzőek rám, ez inkább volt féltékenységgel párosult irigység, felháborodás és ellenállhatatlan vágy. Minden mozdulata olyan mintha egy álom lenne. Duff túlságosan is káprázatos, ahogy a színpadon áll és játszik. A füstgéptől csak még földöntúlibbnak tűnik, ahogy körbeveszi az a furcsa, homályos aura. Egyszerűen elérhetetlennek, tökéletesnek tűnik. A szeme be van csukva, eggyé válik a zenével. Én pedig mozdulatlanul, szinte pislogás nélkül, színdobogás és lélegzetvisszafojtva nézem, csodálom, mit alkot. Mert ott, akkor valami felejthetetlent alkotott, ebben biztos vagyok.